Az örök kérdés

Kicsi voltam, de sokat sírtam,
A lelki fájdalmat nehezen bírtam.
Folyton azt kérdeztem, miért így kell élnem?
A reménytelen álmokat szívemből miért kell kitépnem?

Minek nekem ez a két láb, ha nem tudok járni?
Mi másnak létezik, nekem csak rá vágyni?
Miért nem játszhatok kint, mint a többi gyerek?
Sok fiú, és lány a hintán nevet.

Gyere játszani! - sosem mondták nekem.
A fájdalom mindig itt volt velem.
S az utcán sok ember csak furcsán rám nézett,
S ha szólt is valaki csak szánalmat érzett.

"Szegény kisfiú, látod? Beteg.
Ez a kisfiú nem tud játszani veled."
S én csak néztem, s csak néztem szótlanul,
Csak otthon sírtam, oly váratlanul.

Lassan felnőttem, a sírás alábbhagyott,
De az érzés megmaradt, sebeket hagyott.
Próbáltam élni, s nem a múltat nézni,
Hogy bármi bajom lesz, nem ettől félni.

Mit elvett az élet, nem azon keseregtem,
Mit hagyott én nékem azokat kerestem.
Mutattam kifelé, hogy milyen erős vagyok,
S kiállom a próbákat, mit az élettől kapok.

Aztán egy szép napon rájöttem, nem igaz.
Mit hagyott az élet, sovány vigasz.
Nem vagyok erős, oly gyönge vagyok,
Én az élettől csak fájdalmat kapok.

Amit más megkap, nekem álom marad semmi más,
Pedig nem kérnék nagyot, mégis maradt az álmodozás.
Néha szeretném azt hinni ez nem is én vagyok,
szeretnék más lenni, de sajnos nem tudok.

Talán egyszer így is boldog lehetek,
S akkor végre én is majd szívből nevetek.

2009. augusztus 18 (Egész nap)