Néhai képzelet

Néha elképzelem, milyen jó lett volna másnak születni,
Másnak, ép emberként, boldogan élni.
Néha elképzelem, hogy kiszállok a tolókocsiból,
S úgy futok szüleim karjaiba, akár egy puskagolyó.

S boldogan egymás nyakában, örömkönnyeket záporozva, a változásnak örülünk,
S szemünket megtörölve, immár megnyugodva, boldogan nevetünk.
- Csoda történt! - Kiáltanánk kórusban, s egymás kezét fogva hálát adnánk Istennek,
Hogy megadta nekem azt, mire vágytam, két lábamon lépkedek!

Néha elképzelem azt, hogy ez nem csak egy képzelet,
S lábam alatt érzem a puha szőnyeget.
Néha elképzelem, hogy ez mind-mind valóság,
S az életem csupa nevetés, boldogság.

De ez mind csak képzelet, s nem valóság,
Az életem nem mindig boldogság.
Nem ejtünk örömkönnyeket, hogy lábra álltam,
S tán' örökké emészt engem a keserű bánat.

Minden reggel a tolókocsi vár, hogy ebben éljek,
Hogy továbbra is talán gyógyulást reméljek.
S ha a képzeletem valóság volna,
A szememből könny többé sosem folyna!

2008. november 23 (Egész nap)